12. FEJEZET

Annyira meglepődtem hogy ott volt, és engem nézett, hogy nem is hallottam reakcióját beszélgetőpartneremnek.
- Danbi! - hadonászott a kezével az orrom előtt - Kérdeztem valamit!
- Mit is? - néztem rá zavarodottan
- Hmm - fordította a fejét abba az irányba, ahonnan én most kaptam el - Azt a szépfiút nézted ott? - emelgette a szemöldökét, és szembenézett velem
- Dehogyis!!! Hagyjuk...
- Jajj te lány! Kéne neked  már valaki...
- Honnan veszed hogy nincs?
- Soha nem látom hogy bárki is bejönne hozzád... Ha csak nem Daehyun, vagy hogy hívják... - tartott egy kis szünetet - Hogy nem vettem észre? Jézusom gratulálok, így megkésve is pár... évet! - nevetett
- Nem, ő  nem a pasim csak a barátom. Mármint barát barátom, na!
- Akarod mondani barátság extrákkal?
- Nem tudsz semmit rólam, és ne is akarj! Ne üsd bele olyanba az orrodat, amiről fogalmad sincs! - lettem ideges, és hagytam ott
Nagyon érzékeny voltam erre a témára azóta, amióta a gimiben "összehoztak" minket. Talán azért, mert volt egy kis valóságalapja...
Magamnak se akartam bevallani a nyilvánvalót, hogy igenis vonzódtam Dae-hez, de ez már a múlté. Emlékszem hogy suli után mindig együtt "tanultunk" . Rendszerint csak bezárkóztunk a szobájába, és hülyültünk, valamint a napi történéseket beszéltük ki.
Ahhoz képest, hogy nem voltak lány barátaim, nem úgy  kell elképzelni hogy tök olyan voltam mint egy fiú, mert egyáltalán nem. Teljesen normálisan néztem ki, csak valamivel visszafogottabb voltam a kiraknivalók terén, mint a többi lány.
A különbség még az volt, hogy én nem tettem-vettem magam a fiúknak hogy tetszek nekik, mert hidegen hagyott. Úgy voltam vele, ha valakinek kellek, akkor úgy kelljek hogy magamat adom. 
Néha már cikinek éreztem, hogy mindig  Daehyun nyakán lógok, és ezt szóvá is tettem neki. Mindig csak annyi volt a válasza:
- "Soha nem foglak cserben hagyni!"
Furcsa válasz volt, de akárhányszor ejtette ki a száján, megnyugodtam tőle. Igaz volt amit mondott, ugyanis hallottam egyszer - mikor a fiú mosdóból kiszűrődtek a hangok -, hogy hagyjon engem ott, mert ha nem vagyunk együtt, akkor mit foglalkozik velem...
Nagyon rosszul tudtak esni az ilyen fajta megjegyzések, még ha nem is számíthattam másra...
A fiúknak a wc volt a törzshelye. Ott cigiztek, ott beszéltek ki mindenkit, és ha jókór voltál jó helyen, akkor hallhattad is.
Én nem tudtam megvárni míg Dae válaszolt, ugyanis kinyílt a mosdó ajtaja, és el kellett mennem onnan, nehogy észrevegyék hogy hallgatózok. Nyugtalanított az hogy mi lehetett a válasza, de a mai napig nem tudtam meg...
- Na akkor tanuljunk! - csaptam össze a tenyereimet, és várakozóan néztem Dae-re
- Most ez komoly? - húzta a száját
- Megvannak a kérdések, itt a könyv - mutattam az említett tárgyra - itt vagyunk együtt, és megcsináljuk. Ne legyél már ennyire lusta! - böktem vállon
- Hát jól van... - adta meg magát, de a nem tetszés még mindig ott volt az arcán
Csütörtök délután volt, és a másnapi biosz tz-re "készültünk". A kérdések már azóta megvoltak mióta az előző dolgozatot megírtuk, csak hát ugye mindent az utolsó pillanatra kell hagyni...
- Na jó, én ezt nem találom! - dőlt hátra kis idő múlva az ágyon
- Mert nem is keresed! Na haladjál, mert az életbe nem végzünk! - raktam a mellkasára a lapot, amin az addig összegyűjtött megoldások voltak
Nem is figyeltem rá, csak próbáltam csinálni a feladatot ami előttem volt. Egyszer csak kihúzta Dae azt a kezemet amin támaszkodtam, és így a mellette lévő helyen landoltam.
- Akkora hülye vagy! - fordultam felé vigyorogva
Nekem se volt semmi kedvem az egészhez, de ha már megvolt minden hozzá akkor jó lett volna élni vele...
- Ezeket most száműzöm az életünkből! - ült fel, és dobta le a földre a papírokat, és a könyveket
Megmosolyogtam tettét, amit látott is, mikor újra mellettem volt.
- El se tudod képzelni mekkora karót kapunk holnap!
- Ez nem igaz, mert annyit csináltam hogy meglegyen még talán a hármas is! - mosolygott
Megráztam a fejem, és néztem szép szemeit. Talán 15 centi lehetett köztünk ami kicsit zavarba is hozott, de ahogy néztem őt nemigen. A kifújt levegője útját elállta a mellkasom. A kissé hideg levegő, és a helyzet hatására libabőrös lettem.
Soha nem éreztem ilyet a társaságában. Kezét óvatosan végighúzta a karomon, ami nem segített azon hogy elmúljon a hülye érzésem. Szájára tévedt tekintetem. Hívogató, telt, de mégis férfias ajkai közeledtek felém. Kissé megrémültem belül, de ennek jelét nem mutattam ki. Lágyan hozzáért ajkaimhoz, nem volt benne semmi követelőző. Le se hunytam a szemem pár másodpercig, csak néztem Dae átszellemült arcát - máramit láttam belőle -, aztán én is átengedtem magam a sötétségnek, és csak az engem csókoló fiúra koncentráltam. Egyik keze eközben folyamatosan lassan cirógatta a karomat, fel-alá járva azon. Kellemes volt az egész, de mégsem tudtam úgy élvezni, ahogy szerettem volna.
Megakadályozva hogy bármi több történjen, elváltam tőle, és kissé félve néztem rá. Keze megállt, és várakozóan fürkészte arcomat.
- Mennem kell! - keltem fel mellőle, és a cuccaimat kézbe véve viharoztam ki az egész házból

Sokminden kavargott bennem. Nem rá haragudtam, hanem magamra hogy engedtem hogy ilyen előfordulhasson.
Emlékeztem vissza arra, ami kiváltotta belőlem ezt a reakciót, és emiatt hagytam ott szerencsétlen Su-t olyan csúnyán.
Igazából nem hoztuk témába ezt Dae-vel, és nem is lett semmi következménye, de ez egy olyan dolog, ami úgyhiszem mind a kettőnk tudatalattiában ott van...
- Na végre! - ült le mellém a padra barátnőm, talán attól lihegett mert kereshetett egy ideje - Sajnálom, bunkó voltam, és igazad van!
- Én reagáltam túl! Nem tudhattad... mindegy...
Egymásra mosolyogtunk.
- Na gyere, mert az életben nem lesz meg az a ruha! - bökött meg
Felálltam, és engedtem hogy arra húzzon, amerre csak akar.
Hazaérve levágtam magam az ágyra, és a ruhát amit nagynehezen megszereztünk, azt meg előtte beakasztottam a szekrénybe. Idegesített a tudat hogy ott volt az a... azt hiszem úgy hívják hogy Jungsu, na mindegy, a lényeg hogy ott volt és nézett. Még ha véletlen tényleg csak láttam volna, és nem is figyelt volna rám, akkor még persze oké, de... Ez is amiatt a hülye Jongin miatt van. Ha őt nem ismerném, akkor egy csomó minden kellemetlenség nem lenne most az életemben. Igaz hogy akkor nem is tudom hol lennék most...
Igyekeztem még amíg lehet megfeledkezni róla, mert este úgyis találkozok vele, vagy legalábbis látom majd.
Elég erősen gondoltam Youngjae-re, de nem tudtam felhívni mert nem lehetett. Tényleg nem kéne a fiúknak még tudni róla. Valamiért féltem is Dae reakciójától, de most még nem akartam erre gondolni, majd ha odajutunk...
Kissé félve, de készülődtem az aznap estéhez. Nem is nagyon értem miért féltem tőle, hiszen ami megtörtént, az megtörtént és kész. Talán magától a helyzettől tartottam... Végül is nem tudtam hogy kéne majd viselkednem vele. Úgy ahogy eddig, vagy valahogyan másképp? Gondolkodás közben, felhúztam az aznap estére kiszemelt ruhámat, és meg is indultam.
Az utcák nem voltak csendesek egyáltalán, mindenhol az éppen buliba készülő fiatalok hangoskodása hallatszott. Nem foglalkoztam velük, csak mentem a célom felé. Most nem a végig gyaloglást választottam, hiszen sétáltam én eleget ma. Majdnem elaludtam a buszon, de gyorsan észbe kaptam, mert előttem van még az egész este, amit át kell vészelni...
Beléptem a kissé fülledt és hangos bárba, ahol nem foglakozott velem senki bővebben egy köszönésnél. Én se szoktam mondjuk...
Magamhoz képest elég korán odaértem, de nem mentem onnan sehova, inkább segítettem Soomin-nek. Nem szoktam vele se beszélni többet a szükségesnél, de váratlanul odafordult hozzám:
- Lefeküdtél Kai-al? - vigyorgott
Döbbenten néztem rá, a vér szinte megfagyott ereimben. Az arcáról lefagyott a mosoly amint meglátta hogy én nem vigyorgok rajta. Körülnéztem hogy van-e a közelünkben valaki, de a hallótávolság nem volt nagy a zajban, így nem kellett attól tartani hogy valaki meghallja.
- Te ezt honnan veszed? - nem ideges voltam, hanem félelem fogott el
- Hát - kezdett bele -, beszélni akartam Jongin-nel valamiről, így felmentem az "irodájához" és hallottam hogy nincs egyedül. Nem mentem be, de mivel nem akartam még egyszer visszamenni, így ottmaradtam. Rossz dolog tudom, de meghallottam hogy Jongin kissé feszült volt, és kíváncsi voltam hogy ugyan mi baja lehet a nagyfőnöknek, így ott maradtam. Azt mondta hogy sajnálta, de nem tudott ellenállni a felkínálkozó alkalomnak, és jóvá akarja tenni. Nem erőszakkal akarja ezt az egészet. Na, itt nekem már furcsa volt a dolog, aztán meghallottam a nevedet, de még direkt suttogta szinte, hogy ne lehessen hallani, ám én hallottam. Ledöbbentem. Itt még nem volt vége a beszélgetésnek, de annyira meglepődtem, hogy elmentem onnan nehogy rám nyissanak.
Elhűltem azon amit mondott, még ha nem is volt tiszta nekem ez az egész, a lényege az volt hogy megtudta valaki.
- Ki tudja még? - kérdeztem félve
- Senki. Nem mondtam el senkinek. - mosolygott biztatóan
- Köszönöm! - öleltem meg örömömben
Elég rossz volt hogy nem maradt köztünk Jongin-nal ez a dolog, de ha Soomin úgy akarta volna, akkor már mindenki tudná...
- Ennek örömére igyunk egyet! - vett elő két poharat, és töltötte volna ki a friss nedűt, de én megakadályoztam
- Normális vagy? Dolgozunk!
- Te úgyis jóba vagy Jongin-nel!
Amint észrevette, hogy nem nevetek a viccén, rendezte arcvonásait és normálisan szólt.
- Csak egy kicsit! Na! - könyörgött szinte
- Jajj! Add ide! - vettem el a poharat és egyből lehúztam
Marta a torkomat, de próbáltam nem kimutatni hogy mennyire rossz.
Elkezdődött az este, de nem is gondoltam hogy milyen hosszú lesz...