14. FEJEZET

Másnap arra riadtam fel, hogy a telefonom rezgett kettőt, és ezt az éjjeliszekrény csupasz felülete erősítette fel annyira, hogy felébresszen. Nyöszörögtem egy kicsit, és átkoztam azt, aki megzavarta álmomat. Meg se néztem ki, vagy mi volt az amiatt rezgett az a szar. Nagyon mérges voltam.
Felkeltem, és megnéztem mennyi az idő. 14:07
Egész sokat aludtam...
Összekötöttem lazán a hajam, megmostam az arcom, és kész is volt a hétvégi fejem.
A szemeim le akartak csukódni, de nem engedtem a csábításnak, mert akkor tuti hogy este nem aludnék semmit, ezért benyomtam a rádiót, és nyomattam a zenét.
A távirányítót megint nem találtam...
Felszeltem néhány gyümölcsöt hogy egyek valami egészségeset is, ám - mikor megakartam hámozni az első almát - észrevettem hogy a kuka színültig tele van. Utáltam levinni a szemetet, ezért konkrétan ameddig ki nem folyt a szemét a szemetesből, nem vittem ki. Saját hülyeségem ugyan, de mivel amúgy is bal lábbal keltem, szitkozódtam egy keveset.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és a zacskót magam után húzva száguldottam le a lépcsőn.
Kivételesen én hangoskodtam, de teljesen megbocsáthatónak tartottam, nem is beszélve arról hogy délután volt. Bezzeg egyes szomszédok az éjszaka közepén képesek felborítani egy szekrényt is, csakhogy nehogy valaki tudjon aludni ... Ahhoz képest én...
Pont ezért nem foglalkoztam vele én se akkor.
A nagy kukák bent voltak a számukra kijelölt helyiségben. Benyitottam, és belehajítottam a szemetemet a legközelebb lévőbe.
Mikor kiléptem az ajtón, nemcsak megláttam, hanem még is hallottam a sátánt.
- DANBI! Gondolhattam volna hogy te hangoskodsz!
Persze mindig én szoktam...
- Hol van a macskám? - kezdte rá
- Figyeljen! Fogalmam nincs hogy hol van a szaros macskája, de nem is érdekel, csak engem hagyjon már békén!
- De tudom hogy te voltál! Te vagy olyan!
Nem tudtam már semmit reagálni erre, csak elnevettem magam, hogy hogy lehet ilyen hülyeségeket kitalálni.
- További szép napot! - őriztem meg a hidegvéremet
Nem figyeltem rá, csak ballagtam fel a lépcsőn, de mikor felértem, még akkor is hallottam ahogyan elátkoz.
Úgyis elfelejti...
Visszatértem a konyhapulthoz, és az almáimhoz, meg narancsokhoz, és megvalósítottam velük eredeti tervemet.
Mielőtt még leültem volna tömni a fejemet, úgy gondoltam jobban fog esni az étel ha bekapcsolom a TV-t, ezért kikapcsoltam a rádiót, és megkerestem a távirányítót. Nem volt könnyű dolgom...
Egy zene és sztárhírekkel kapcsolatos csatornát néztem, mikor elkezdték mondani az éppen aktuális történéseket a nagyvilágban. Nagyon nem tudott érdekelni, de mikor el akartam kapcsolni, meghallottam hogy: "Az új debütáló csapat, a B.A.P..."
Majdnem kiesett a kezemből a tál, amint meghallottam azt a három betűt. Nem is tudtam figyelni arra hogy mit mondott utána. A TS épületét mutatták, de a fiúkról csak a promóképeket vágták be. Örültem is neki hogy nem kellett olyat néznem, hogy az arcukba tolják a kamerát...
Mire feleszméltem már vége is volt a velük kapcsolatos témának.
Az első sokk után átfutott a fejemen a gondolat, hogy jobb ha szokom... De meg lehet-e egyáltalán szokni hogy a barátaimról fog talán egész Korea beszélni?!
Miután megemésztettem a dolgot, igyekeztem nem gondolni rá, bár elég nehéznek bizonyult mert amúgy is hiányzott nagyon Youngjae is, meg a többi dinka is.
Gyorsan eltelt a nap, és már csak azt vettem észre hogy korom sötét volt. Ez az átka ha az ember sokáig alszik...
Még vetettem egy utolsó pillantást a telefonomra elalvás előtt, hogy ugyan mennyi az idő, de a szívem majd' kiugrott a helyéről mikor megláttam hogy van egy üzenetem Youngjae-től:

14:04 Youngjae

Szia! Van egy rossz hírem. Akkora felhajtás van körülöttünk, hogy ha még tehetném se tudnék elmenni hozzád, te pedig nem jöhetsz mert veszélyes lenne. Nem akarnék kockáztatni, nehogy valami baj legyen, hiszen már van hogy a rajongók itt ácsorognak a kiadó előtt, és várják hogy lássanak minket. Azért SMS-t írtam mert nem szeretném ha valaki meghallaná mit mondok. Nagyon hiányzol, tudod nagyon jól! Alig várom a szombatot már csak azért is hogy lássalak. Szeretlek!

Egy részről nagyon örültem hogy adott életjelet magáról, másrészt viszont nagyon szomorú is lettem hogy csak egy hét múlva láthatom. Bár nyilvánvaló volt hogy nem leszünk majd sülve-főve együtt...
Csak annyit írtam neki vissza, hogy majd találkozunk, és szeretem. Így is már lehet hogy azt hitte vissza se írok, olyan régen küldte nekem.
Jobban megnézve rájöttem hogy rá ébredtem fel, és egyből visszaszívtam azokat amiket mondtam "reggel" mérgemben.

-6 nap múlva-

Eljött a nagy nap. Az amire én is, de legfőképpen a fiúk vártak.
Beszéltem telefonon Yongguk-kal arról hogy hová menjek és mikor, még úgy talán 3 nappal az esemény előtt. Csak erről folyt a beszéd, semmi másról. Nem is tarthatott fél percnél tovább.
Már vagy három órával az indulás előtt elkezdtem készülődni, hogy biztosan kész legyek, és el bírjak indulni időben.
A hajamat csak kivasaltam, a sminkem pedig csak egy picit volt több az átlagosnál, azt is csak azért mert nem mindennapi napról volt szó. A ruhámat kivettem a szekrényből amit még SuDae-vel vettem, és felhúztam magamra. Balerinát vettem fel hozzá, de a táskámba oda volt készítve a magassarkú, hogy majd felveszem, csak teljesen feleslegesnek tartottam abban tömegközlekedni. Majd ha odaérek...
Odaálltam a tükör elé a fürdőszobába, de csak éppen a csípőmig láttam magam. A ruha elég egyszerű volt. Krémszínű, ujjatlan, az oldalán egy kis bevágással ami épphogy engedett kilátszani egy kis bőrfelületet. Elöl combközézépig ért, hátul valamivel hosszabb volt. Egyáltalán nem volt kirívó. Nem is akartam olyat. Sose szerettem.
Elindultam hát, még vagy másfél órával a kezdődése előtt, de jobb ott lenni időben. Mikor kiléptem az ajtón, a fekete szövetkabátomat meglengette egy kicsit a csípős szél. Nem volt már hó se az utakon, se máshol. Mázlim volt kivételesen, de nagyon fáztam annak ellenére, hogy nem volt még akkor mínusz. Majd visszafelé... Hülyén éreztem magam. Mindenki körülöttem vastagon fel volt öltözve, én meg...
Aztán végülis úgy voltam vele, hogy nem csak én leszek úgy. Biztos más is így öltözött fel, csak őket kocsi viszi, nekem meg végig kell utaznom a fél várost busszal...
Zötykölődtem vagy fél órát a buszon, mire kilyukadtam abba a megállóba ami a legközelebb esett a hatalmas helyszínhez. Felvettem a magassarkúmat mikor már majdnem odaértem, csakhogy minél kevesebbet kelljen benne lennem mert mocskosul tudott tőle fájni a lábam, hiába voltam benne minden héten legalább egyszer.
Életemben nem mentem még ekkora tömeggel megtömött helyre, pedig én aztán igazán sokat találkoztam olyannal... Nekem a hátsóbejáraton kellett bemennem, de láttam a rengeteg embert, akik mind azért jöttek el hogy lássák a fiúkat. Elképesztően furcsa érzés volt.
Hála az égnek a biztonságiőrnek nem kellett sokat magyarázkodnom, mert Yongguk elmondta hogy ki vagyok, de azért elkérte a személyimet, hogy teljesen meggyőződjön a kilétemről. Örültem neki hogy Guk előrelátó volt, mert úgylehet be se engedtek volna, ami külső szemmel tényleg egyértelmű lett volna. Bent voltam. Folyosók keresztezték egymást, mindenki sietett valamerre, senkinek nem szúrtam szemet. Szerintem észre se vettek. Az ajtókra ki volt írva hogy mi van mögötte, de mégse tudtam tájékozódni. Éppen már segítséget kértem volna valakitől mikor meghallottam a nevemet a hátam mögül.
- Azta mindenit! - nézett végig rajtam Himchan, folytatva a köszönést
- Szia! Örülök hogy látok valami ismerős arcot. - öleltem meg
- Nagyon jól nézel ki! - ámuldozott
- Köszönöm! - mosolyogtam - Merre vannak a többiek? - tereltem a témát
- Bent az öltözőben. Nekem is ott kéne lenni, csak kijöttem egy kicsit. De jól tettem mert szerintem fél napig itt bolyongtál volna ha nem talállak meg - nevetett
- Ha-ha - vágtam be látszólag a durcit
- Menjünk! - nézett el a fejem fölött, és nyögte ki hirtelen a mondatot
Nem szóltam semmit, csak követtem. Mikor lekanyarodtunk arról a folyosóról, akkor szólt hozzám kicsit megkönnyebbülten.
- Bocsi, csak már valaki nézett minket, és nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni...
Nem értettem miféle kellemetlen helyzetre gondolt, de már nem is tudtam rá reagálni, mert megérkeztünk az öltözőbe, ami ugyancsak tele volt emberrel, de tisztán ki tudtám venni a kanapén telefonozó Daehyun alakját.
- Dae! - szólt kicsit hangosabban Himchan, mire az említett felkapta a fejét
Tekintete megnyugvást sugárzott mikor meglátott, és apró mosollyal az arcán közeledett felém.
Nagyon örültem neki hogy láthattam.
- Szia! - vont magához és ölelt meg szorosan
Elhümmögtem a visszajelzést, és amint áttekintettem Dae válla felett, láttam is közeledni Zelot, Yongguk-ot, és Moon-t.
Mindenkit végigöleltem, többet nem is nagyon tudtak velem foglalkozni, de mikor Zelohoz értem, és végeztem az üdvözlésével, nem bírtam már magamban hagyni a kérdést, ami annyira nyugtalanított.
- Hol van Youngjae? - néztem a szemébe
Úgy éreztem egyáltalán nem feltűnő a kérdés, hisz ha más hiányzott volna is feltettem volna.
- Őő - nézett szét - fogalmam sincs, de mindjárt jönnie kell amúgy is. Itt lesz! - küldött egy bíztató mosolyt
- Oké! - vágtam rá, de belül kicsit szomorú voltam
- Ülj le ide! Innen biztos nem fog senki felállítani. - folytatta
- Köszi! - ültem le, de előtte megszabadultam a kabátomtól
- Hú noona, nagyon jól nézel ki! - jegyezte meg még utoljára mielőtt magamra hagyott volna, ugyanis hívta a sminkes
Megmosolyogtam a kis bókját. A fiúk szétszóródtak, Guk-ot láttam néha kicsit feszülten járkálni. Zelora láttam csak rá, ahogyan csinálják a sminkjét. Jobb ötlet híján elkezdtem nézni, de hamar meguntam és hol ide, hol oda kaptam tekintetem.
Egyszer mikor az ajtóra néztem, Youngjae jött be rajta.
Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem tehettem. Mikor meglátott, hatalmas vigyor terült szét az arcán. Felálltam és mikor odaért hozzám, nagyon szorosan magához ölelt.

- Hiányoztál! - suttogta a fülembe
Erre én csak adtam az arcára egy alig érezhető, de biztosan kivehető puszit. Nem mertem normálisat adni, nehogy észrevegye valaki. Tudtam volna még úgy állni, de aztán leült mellém ameddig éppen nem hívták sehova. Nagyon halkan beszéltünk.
- Már azt hittem nem is jössz ide hozzám. - biggyesztettem le ajkamat
- Kerestem egy helyet ahol talán kettesben tudunk lenni, és beszélhetünk, de csak a koncert után ha nem rángatnak el sehova.
- És az mennyire valószínű?
- Hát, a végén gratulál mindenki mindenkinek, és remélem ennyi.
- Majd meglátjuk mi lesz.
- Alig várom hogy egy kicsit együtt legyünk. - rakta a kezét a combomra
- Én is. - fordítottam el a fejem
Alig bírtam tartani magam hogy ne csókoljam meg, ezért fordultam el.
- 10 PERC! - serkent egy éles hang valahonnan
- Mennünk kell a színpadhoz. - szólt mellőlem Jae
- Ügyes leszel! - biztattam
Küldött felém egy kis mosolyt.
- A számok közt úgyis visszajövünk ide átöltözni, még láthatjuk egymást!
- De semmi több. - folytattam
Elhúzta a száját, de már mennie kellett.
A többiek is mikor elmentek mellettem szóltak pár szót, Dae-t és Zelot meg is öleltem, majd ők is otthagytak. Egyedül maradtam, hiszen a sminkesek, meg fodrászok mentek velük együtt. A helyiségben volt egy TV, amin keresztül látni lehetett a színpadot, és utána nyilván a koncertet is.
Komolyan úgy izgultam, mintha az esküvőmön lettem volna.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén ahol Dae ült, ami végül az én helyem lett, és néztem a visszaszámlálást.