15. FEJEZET

A  fények kigyúltak, a zene felcsendült, a fiúk előjöttek a sötétségből, a tömeg tombolni kezdett. Kb. olyan volt mintha teljesen más emberek köszöntek volna vissza rám a képernyőn keresztül. Egy másik énjük jelent meg előttem, hiába láttam őket próbálni, az nem élesbe ment. Daehyun-t régóta ismerem, és furcsa volt látni, hogy amikor elkezdett énekelni, akkor a tömeg fejvesztve sikított, holott az én szemembe még mindig az én hülye barátom maradt. És Youngjae... akivel az előbb még azt beszéltük hogy hol tudnánk egy kicsit kettesben lenni, most ott táncol a többiekkel, a rajongók meg még mindig egyfolytába sikítottak nekik.
Egyszerre nyilalt belém az öröm, és a fájdalom. Láttam az új életüket, én pedig a régi voltam...
Bárki bármit mond, tudom hogy nem lesznek mellettem. Persze ezt nem is vártam el, hisz úgy látszik ők viszik valamire az életben, ellentétben velem...
Az állapotot amibe újra meg újra belehajszoltam magam, a nagy ricsaj, és az embertömeg szakította meg. Az első számon túl voltak, jöttek átöltözni a következőhöz, öltöztetők kíséretében. Youngjae-n ragadt a szemem, néztem a tükörből a hátam mögött folyó eseményeket. Az izzadságot felitatták az arcáról, közben kapott egy üveg vizet, amiből párat kortyolt, aztán pedig az öltöztető lesegítette róla a ruhát. Azonnal elővettem a telefonom, és rányomtam az első ikonra ami szembejött velem, azt se tudtam mi az, csak egy ürügy volt hogy eltereljem a gondolataimat a testéről, amiből épphogy megláttam a csípőjét. Nem is értettem miért kell segíteni az öltözködésben, legalábbis ilyen szinten... És miért pont egy nő?!
Nem voltam féltékeny... De a pasimat miért vetkőzteti egy csaj?!?!!
- Na milyen volt? - süppedt be mellettem a kanapé Daehyun  súlyától
- Öhm... - zökkentem vissza a valóságba - Eddig tetszik! - fordultam felé
- Most jön a Secret Love. Tudod, amit én írtam... - folytatta, mikor látta rajtam hogy nem tudtam miről beszél
- Én nem is tudta... - nem tudtam befejezni, mert az az éles hang ismét felserkent a közelből, jelezve hogy ismét a színpadhoz kell menniük
Dae felállt mellőlem, és egy apró mosoly kíséretében elment a többiekkel.
Kicsit idegesített, hogy egy normális egész mondatot nem tudtam neki elmondani, de nem tudtam ellene mit tenni.
Még mindig fogalmam se volt hogy melyik számra gondolt, de felettébb kíváncsivá tett hogy melyiket írta ő. Azt se tudtam honnan kellett volna nekem erről tudni... Kicsit fájt hogy el se mondta...

(Secret Love magyar felirattal)

Öltönybe voltak, és ültek. Amint megszólalt a zene, tudtam hogy ez az a szám, amit Youngjae mutatott még nekem a stúdióba. Amikor... amikor megcsókolt először.
A szöveget hirtelen Dae szemszögéből kezdtem értelmezni, és... furcsa volt.
Olyan volt mintha... az lehetetlen...
Levetítődtek bennem a vele kapcsolatos emlékeim, és mind közül a legfájóbb, a csókunk, amit soha nem felejtek el.
- Anélkül, hogy bárki is tudná, szeretlek
Anélkül,hogy bárki is tudná, rád gondolok... - hangzott a szájából, akkor esett le, hogy ő szerelmes volt belém. Én pedig... én nem is vettem észre hogy mit érez. Egyszer próbált meg közeledni felém, és én eltaszítottam magamtól. Ő mindent megtett értem, én...
A légzésem szaporább lett, úgy éreztem nem bírok tovább itt lenni. Felálltam, és az sem érdekelt hogy az előbb még az ölemben pihenő telefonom most halk, eltompult puffanással a földön landolt. A folyosón egy lélek sem volt, keresni akartam egy kis zárt helyet, ahol senki nem talál rám. Valójában a saját kétségbeesett gondolataim elől próbáltam elmenekülni. A wc-be mentem, ahol a tükörbe bele se mertem nézni. Az ajtóval szembeni falnak támaszkodva rogytam a földre.
- Jobban szeretlek téged, mint saját magamat.
Többet gondolok rád, mint magamra
Senkinek sem kell tudnia,
Ha csak te vagy nekem, képes vagyok élni. - amint felcsendült újból Dae hangja, a könnyeim előtörtek, és sebesen végigfutottak az arcomon.
Egy rohadt szemétnek éreztem magam. A fiú aki bármit megtett volna értem, aki mindig mellettem volt, és még csak észre se vettem... Ki tudja hányszor okoztam neki fájdalmat, ő mégis mosolygott mindig... aztán belül meg millió darabra tört.
Az egyik cipőt lerúgtam a lábamról, a másikat meg nekidobtam az ajtónak.
- Mindent elbasztam! - nyöszörögtem elhaló hangon, közben beletúrtam a könnyektől áztatott hajamba
Az ajtó kinyílt, majd tompa morajjal becsukódott. Nem néztem fel, a csempék közt lévő fugát fixíroztam.
- Jól vagy? - guggolt velem szemben a fiú, akin folyamatosan kattogott az agyam
- Persze... csak... - elakadtam, nem jutott semmi az eszembe amivel kivághattam volna magam
- Ne próbálj meg hazudni. Mi a baj? - tette a kezét az állam alá, és kényszerített hogy ránézzek
Amint megláttam sötétbarna szemeit, elfordítottam a fejem. Nem tudtam a szemébe nézni.
- Ne foglalkozz velem! Ez a ti estétek. Amúgy is mindjárt mehetsz vissza. Miattam el ne késs! - néztem végre rá
- Bang van most Zelo-val, utána meg Jieun-nal. Ráérek. Miért ülsz a földön? És sírt...
- Miért nem mondtad el? - vágtam a szavába

A fiú kicsit megmerevedett, majd szóra nyitotta száját.
- Mert tudtam hogy nem érzel irántam semmit.
- Ez nem... Ez nem így van. Én szeretlek! Te vagy a legjobb barátom!
Apró, csalódott mosolyra húzta a száját, a tekintetét rávezette a falra.
- Ha nem szeretnélek, akkor nem hagytam volna hogy megcsókolj azon az estén. - folytattam halkan
Daehyun rám kapta tekintetét, majd közeledni kezdett felém.
- Sajnálom hogy fájdalmat okoztam. - suttogtam a szájára - De nem tehetem meg... - adtam egy lágy puszit a szája sarkára
Felegyenesedett, majd a kezét felém nyújtotta, hogy álljak fel. Óvatosan belehelyeztem az enyémet, majd felsegített, de azzal a lendülettel magához is rántott, és szorosan megölelt.
- Nem akartalak olyanra kényszeríteni, amit nem akartál, emiatt nem kell sajnálkoznod. Én annál többet éreztem irántad hogy egy csalódás miatt feladjam a barátságunkat. Most sem érzek másként... - suttogta lágyan a szavakat a fülembe
A fiú hátán felvezettem a kezeimet, így is kicsit közelebb kerülve egymáshoz. Örültem hogy Dae túllépett rajtam, legalábbis a múlton, de akkor sem tekintettem rá meg nem történtként.
- Te vagy a családom! Nem akarlak elveszíteni soha!
- Nem fogsz! - simított végig a hátamon
Egymásnak préselődött testünk egy idő után elvált egymástól, majd a kilincsért nyúlt, de én megállítottam.
- Várj! Nézzek már ki valahogy melletted! - fordultam a tükörhöz, és kezdtem igazítani a hajamat
Dae-re néztem a tükörből, aki egy apró mosolyt eresztett el a megjegyzésemre. Próbáltam kicsit oldani a hangulatot a csendbe burkolózott légkörben.
Az arcomról zsebkendővel felitattam a könnycseppeket, majd egy magamra erőltetett mosoly után megnéztem hogy néz ki az összhatás, amit ki tudtam hozni magamból. Amint magamat néztem, a tekintetem a háttérben ácsorgó Daehyunéval találkozott.
Szembefordultam vele, majd egy kis idő után megszólalt.
- A cipőd. - nyújtotta át nekem azokat
- Ó, köszönöm! - vettem el tőle - Ha nem haragszol... - tettem a kezem a vállára hogy megtámaszkodjak, mialatt felvettem őket - Utálom ezeket a szarokat... Csak azért vettem fel hogy ne legyek olyan kicsi mellettetek! - mosolyogtam - Zelo nem számít, mert létrával se érek fel hozzá... - gondolkoztam el
- Na ez igaz! - mosolygott gonoszan - De jól áll, az nem kétség!
- Köszi! - jól esett a bókja, de mégse kívántam annyira az előbbiek után
Lenyomta a kilincset, és a sürgés-forgás ismét elnyelt minket. Daehyun előttem ment, én pedig legszívesebben megfogtam volna a zakója alját mint egy óvodás, hogy el ne veszítsem, vagy éppen ő engem, de nyilván nem tettem. Az öltözőben sem volt sokkal kisebb a tömeg, de legalább voltak ismerős arcok...
A kanapén volt a telefonom, majdnem rá is ültem...
- Ez? - néztem kérdőn a fiúra, aki helyet foglalt mellettem
- Szinte láttam magam előtt hogy rá fogsz ülni. - folytotta el a nevetését
Megforgattam a szemem, majd felvillant a kérdés, ami még megválaszolatlan maradt.
- Honnan tudtad hogy hol vagyok?
- Ismerlek...
Ebben a pillanatban egy ismerős hang csendült fel a hátunk mögül.
- Gyere! - rakta Himchan a kezét Dae vállára
Amint a fiúk elmentek, a távolodó alakjuk után bámulva találkoztam Youngjae  kérdő tekintetével. Megráztam a fejem hogy nem kell aggódnia, majd küldtem felé egy apró mosolyt. Reagálni nem tudott már, mert mennie kellett.

Elérkezett a közel másfél órás koncert vége. A fiúk a záró szám után, úgy negyed órával később tértek vissza fáradt mosollyal az arcukon az öltözőbe. Gondoltam hogy addig gratulált mindenki nekik, ők meg megköszönték a munkájukat annak a sok embernek, akik ezt az estét segítették.
Én is gratuláltam nekik, amint eljutottak hozzám.
- Ügyes voltál! - súgtam Youngjae fülébe, mikor végre át tudtam ölelni szorosan
Ő volt az utolsó akinek elmondtam, a többi fiú már máshol járt. Youngjae megfogta a kezem, és elindult velem ki a folyosóra, ám ott elengedte azt hirtelen. Gondoltam eszébe jutott hogy ezt itt nem nagyon kéne csinálnia, de nem akartam neki szólni, mert kétségkívül jól esett, bárhogy is ért hozzám...
Egy ideig mentem utána, majd megállt.
- Arról jön valaki? - fordult a velem ellenkező irányba, és nézte hogy ott tiszta-e a terep
Ezzel egyidőben néztem hátra, és állapítottam meg, hogy egy lélek sincs ott.
- Nem. - hangzott rövid válaszom
A fiú lenyomta az ajtónak a kilincsét - ami előtt álltunk - majd magával rántott.
Körülnéztem, és bent minden tele volt takarítószerekkel.
- Ez egy szertár, vagy mi? - mosolyogtam
- Most mit vigyorogsz?
- Semmit... - folytottam el az éppen kitörni készülő nevetésemet - Biztos hogy nem veszik észre? Nem akarom...
- Az a lényeg hogy itt vagyunk! - vágott a szavamba - Az hogy mi lesz utána az nem érdekel most... - csókolt meg