8. FEJEZET

~Danbi szemszöge~

Másnap Yongguk ígéretét beváltva, eltervelte hogy meglepi a fiúkat velem. Hát igazából nem nagyon örültem neki, mert munka után elég nehezen vettem rá magam arra, hogy elvonszoljam magam, de megtettem mert ők is megtennék, és félre értés ne essék, szeretek velük lenni, csak kicsit sokak tudnak lenni ha elemükbe vannak. Főleg Jongup és Zelo ha mind a ketten hiperaktívak, akkor aztán...

Nagyon furán viselkedett Dae és Youngjae is, aminek nem nagyon tudtam megfejteni az okát. A két beszámítható emberrel voltam el egész végig, aki Himchan volt és Yongguk. Nem sok időt töltöttem el náluk, hiszen nekik is van dolguk, és nekem is.

-2 hét múlva-

Néha telefonon beszéltem Dae-vel, de mindig beleordítottak a többiek is, jelzésképpen hogy ők is meg vannak még. Azért nem volt idejük, mert már javában készültek a debütálásra ami nem sokára, pontosan egy hét múlva lesz. 

Egyik nap már estefelé, mikor már rendeztük el a dolgokat a kávézóban a másnap reggelhez, éppen egy asztalt törölgettem, mikor meghallottam a telefonomat csörögni. Daehyun.

- Szia! - szóltam bele élénk hanggal

- Le tudsz jönni ide a partra? - fáradt hangon szólt bele

- Persze! Valami baj van? - aggódtam egy kicsit

- Nem, csak gyere légyszíves! 

- Mindjárt megyek! - és ki is nyomta a telefont

Nagyon féltem, illetve inkább aggódtam mi lehet vele. 
A többiekre hátrahagyva a maradék munkát kértem elnézést, és már viharoztam is ki az ajtón. Elég tág fogalom volt az hogy a part. Nos, part. Értem én mire gondol, de basszus elég hosszú a part. Nem hívtam fel, mert nagyon hülyén nézett volna ki, de nem is kellett mert megpillantottam egy fekete felsőt viselő embert, akinek kapucni volt a fején. Háttal volt, de tudtam hogy ő az. Ezért nem mondott csak annyit hogy part. Tudta hogy megtalálom. Lassan közeledtem felé, mert nem akartam megijeszteni, és a kezemet ráhelyeztem a vállára. Ugyanúgy állt mozdulatlanul, amit már nem bírtam szótlanul.

(Ajánlott zene)

- Daehyun! - szóltam halkan
Megfordult és magához ölelt. Visszaöleltem és csak álltunk így, míg végül a szemembe nem nézett és megfogta a kezem.
- Hiányzol! - bukott ki belőle - Miután elkezdünk fellépésekre járni, még annyi időnk se lesz mint amennyi most van.
Merengtem már ezen a dolgon én is, de csak most fogtam fel teljesen a helyzet súlyosságát. Eleresztettem egy féloldalas mosolyt, és végigsimítottam az arcán nyugtatás képpen.
- Nem lesz már akkor szükséged rám! Lehet hogy eszedbe se fogok jutni, és nem azért mert nem akarod, hanem azért mert lesz más dolgod éppen elég. Megismerkedsz új emberekkel! - könnyeztem be egy kicsit, de erős maradtam - Miattam ne aggódj! Aggódok én miattatok eleget majd! - mosolyodtam el egy kicsit
- De igenis szükségem van rád, és nem csak nekem! Nem hagyom hogy eltávolodjunk egymástól emiatt. Ha mást nem, akkor küldök neked üzenetet meg felhívlak, és amikor csak lehet együtt leszünk, jó?
- Rendben. - tudtam hogy egy hét múlva semmi nem lesz olyan mint amilyen volt azelőtt - Valóra vált az álmod! Azt fogod csinálni amit szeretsz! Büszke vagyok rád! - csuklott el a hangom, és bújtam oda hozzá, hogy ne lássa az arcomat
Végigsimított a hajamon.
- Valamit el kell mondanom, amit ha nem mondok el most, akkor lehet hogy örök életemre bánni fogom. - könnycseppektől áztatott szemeimet ráemeltem, és figyeltem - Lehet hogy el kellett volna már mondanom, de nem mertem. Most hogy tudom, muszáj tudnod, ezért elmondom. - nagy levegőt vett - A szüleid nem elhagytak, egy baleset áldozatai lettek ahol te is ott voltál, és te túlélted a szerencsétlenséget. Kicsi voltál. Kórházba kerültél, és a baleset előtti időkről nem emlékszel semmire. Úgy gondoltad hogy elhagytak, de valójában ez soha nem történt meg.

Elhúzódtam Daehyun-tól, és arrább álltam. Csak néztem a vizet ahogy fodrozódik, és közben sírtam. Az egész magamról alkotott képem romba dőlt. Nem akartam elhinni, hogy ennyi éven át szidtam őket, holott nem tehettek semmiről. Egy hálátlan önsajnáltató kis senkinek tekintettem magam. Az is voltam.
- Miért nem mondtad el? Egyáltalán honnan, és mióta tudod?
- Azóta mióta próbáltam őket megkeresni. A nőtől aki próbált felnevelni, akitől nagyon szépen megszöktél, nem akarta hogy tudd, ezért mindent elzárt tőled, amiből csak megtudnád. Én elmentem hozzá és elmondta. Én is lesokkolódtam...

- Miért? - suttogtam magam elé
Utáltam azt a nőt. Úgy hívták azt hiszem hogy Haewon. Nem is akartam emlékezni rá. Mindig megvert, és soha nem mondott egy jó szót se nekem, ezért szöktem el amint felvettek a középiskolába, ahol összeismerkedtem Dae-vel.
Próbáltam abbahagyni a sírást, és szembefordultam a hátam mögött lévő Dae-vel. Nagyon közel volt...
- Köszönöm hogy vagy! Ha te nem mész el, akkor soha nem tudom meg az igazságot, és úgy éltem volna le az életem hogy valójában az egész egy hazugság.
Nagyon fájt ami történt. Ami még jobban az az, hogy soha nem láthatom őket már. Eddig úgy voltam hogy nem keresem meg őket, de azért reméltem hogy élnek. De így... Időre van szükségem. Máshogy nem megy.
Magához ölelt ami újra sírásra késztetett.
- Jegyezd meg! Akármi van, én itt vagyok neked! Nem fog ez megváltozni! - suttogta a fülembe
- Tényleg csak te maradtál nekem!
Elmentünk sétálni és próbált nyugtatni, ami sikerült is neki. Megtalálta a témát ami egy felől jó is, és rossz is. Megtudtam hogy teljesen leforgatták a klippet most már, és így már csak az utolsó simításokat végzik.
- Nem jönnél el a debütálásunkra? Fontos lenne nekem...
- Persze elintézem hogy tudjak menni. Mikorra?
- Jövőhét szombat. Úgy lenne, hogy nem a nézőtéren lennél nyilván, hanem hátul velünk.
- Uh. Biztos lehet ezt? Nem zavarnék be, hogy lábatlankodok ott? Gondolom nagy lesz a sürgés-forgás...
- Nagy lesz igen, de szeretném ha...
- Jó! - vágtam rá
Amúgy  is megnéztem volna őket felvételről, de így még részese is lehetek.
- Haza kéne mennem - húztam el a szám
- Ne menjünk együtt?
- Most ne. Szükségem van egy sétára egyedül, hogy kicsit tudjak gondolkodni.
- Megértem. Fel a fejjel! - mosolygott biztatóan - Minden helyrejön!
Megmosolyogtam, hogy ennyire önti belém a lelket. Adtam az arcára egy puszit, és elköszöntem. Ő az egyik irányba ment, én a másikba.
Céltalanul bolyongtam, csak sétáltam, és sétáltam. Nem tudtam mit tegyek. Nem vágytam senki társaságára. Üres voltam. Most jöttem rá, hogy nekem csak Daehyun van, senki más. Ő a családom. Ő az én védelmező bátyám, aki mindig megment, akármit is csinálok. Jobban érdekelte őt az én családom, mint ahogy engem. Egy szégyen vagyok.
Merengésem közepette jutott eszembe, hogy szombaton van a koncert és nekem akkor... dolgom van. Muszáj volt felhívnom Jongint, hogy megbeszéljem vele a dolgot.
- Szia! - szólt bele
- Öhm... - köszörültem meg a torkom, hogy meg ne hallja a hangomon, hogy valami baj van - hol vagy most?
- Na? Tán csak nem...?
- Kérlek... - mondtam halkan
- Bent vagyok az irodámban. - válaszolt normálisan. Akármilyen seggfej is, ha tudja hogy valami nem oké, akkor normális.
- Meg tudsz várni?
- Persze!
- Oké. Megyek! - nyomtam ki a telefont
Kiléptem a park kapuján, és már mentem is a buszmegállóba. Sok idő lett volna sétálva, és nem akartam nagyon sokat váratni Jongint, mert még lehet szóvá is tenné, és nincs kedvem magyarázkodni. A hülye bérletemet se találtam, ezért csak imádkoztam, hogy ne jöjjön az ellenőr.
Leültem és nyomtam volna be valami zenét a telefonomon, mikor észrevettem hogy lemerültem. Na még ez is...
Idegesen dőltem hátra és néztem ki az ablakon, de mivel sötét volt, így csak a busz belseje tükröződött vissza. Észrevettem, hogy egy férfi figyel. Fejemet a valós kép irányába fordítottam. Azonnal elkapta tekintetét rólam. Imáim nem kerültek meghallgatásra, mivel a busz elejében az ellenőr már kérte az utazásra feljogosító papírfecniket. Még egy csekkel több...
Ekkor a férfi aki az előbb figyelt, felém nyújtott gyorsan egy bérletet. Vonakodva bár, de elvettem tőle. Mi veszteni valóm van? Mikor odaadta akkor vettem észre, hogy az az enyém, amit valószínűleg elhagytam. Az ellenőr odajött, és megmutattam neki.
- Köszönöm! - és már ment is tovább
Kikerekedett szemekkel néztem a "megmentőm" irányába, aki ügyet se vetett rám. Kirázott a hideg. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de csak nem kérdeztem meg hogy mi volt ez.
Leszálltam és már meg sem lepődtem azon, hogy ugyanott szállt le a koma is mint én. Mentem a bárba, ami ilyenkor csendesnek tűnik, de nem tudni mit csinálnak benne a drága alkalmazottak, akik elvileg takarítani és árut átvenni vannak ott még ilyenkor is.
Az már inkább zavart, hogy ugyan oda ment mint ahova én is, de már nem érdekelt mert mikor benyitottam Jongint már meg is pillantottam, amint egy lánnyal beszélt. Furcsamód nem féltem már. Jongin, amint megpillantott nagy mosoly terült szét a fején, de mikor közelebb jött lehervadt róla. Közben megérkezett a "barátom" is. Mit se törődve velem, Jongin elindult lepacsizni vele.
- Jungsu! Szia!
- Szevasz Kai!
- Majd mindjárt beszélünk, csak van egy kis dolgom! - biccentett fejével felém "Kai". Nem tudom honnan jött ez a név vagy egyáltalán mi ez, de nagyon nem tetszett
Én nem is vártam meg míg elindul velem, már mentem is a székhelyére. Kinyitottam az ajtót, és leültem egy székbe. Nem sokkal később, de azért várnom kellett, bejött és tök normális volt.
- Mi a baj? - kérdezte komolyan
- Nem tudom mire gondolsz, de térjünk a tárgyra.
- Ki van sírva a szemed...
- Szóval, jövőhéten szombaton nem tudok bejönni. - nem néztem a szemébe
Hallgatott. Egyszer felpillantottam, és csak meredt rám, majd elkaptam tekintetem róla.
- Ha nem jössz, többet be se kell jönnöd! - mondta tárgyilagosan
Felkaptam a fejemet.
- Ne! Légyszíves ne csináld ezt! - estem kétségbe
- Nem érdekel! Egy héten egyszer kell bejönnöd, és még erre se vagy képes! Csak neked van ilyen lehetőséged, de te nem élsz semmivel... Ugyanúgy kapod a fizetésed, mint a többi, és még csak arra se vagy hajlandó, hogy ha valamit megkérdezek, akkor normálisan válaszolj rá! Elegem van! Én tényleg próbáltam mindent megtenni de...
- Te mondod hogy a főnököm vagy! Néha nagyon nem úgy viselkedsz! Most is olyanra kérdeztél rá, amihez semmi közöd nincs!- hagytam egy kis hatásszünetet - Soha többet nem fogok mulasztani, kérlek...
- Te nekem szombaton kellesz! Méghozzá minden szombaton. Ha ez nem működik, akkor szia.
Könnyeim ismét utat törtek maguknak, de nem akartam hogy sírva lásson, mert még azt se érdemli meg ez a szemét.
- Akkor - álltam fel - szia -néztem rá megvetően
- Hé-hé - fogta meg a kezem - Te sírsz? - lepődött meg
- Hagyjál már! - rántottam el a kezem
Nagyon kellett ez a munka, mert elég jó fizetést kaptam ahhoz képest, hogy csak egyszer kellett bemennem, valamint csak ezzel tudtam mindent kifizetni. El se tudtam képzelni, hogy ezek után mi lesz velem. Azt nem tehetem meg hogy nem megyek el a koncertre, mikor már mondtam Dae-nek, meg egyébként se. Ha nem mondtam volna, akkor is el kell mennem, mert ha nem, akkor egy életre bánni fogom, és elveszítem a barátaimat. Ez az ő legfontosabb napjuk. Megérdemlik, hogy mindenki ott legyen aki csak tud, és én is azok közé tartozok. Főleg, hogy senki se tudja, hogy én szombatonként hol vagyok...
Odarántott magához, és letörölte az arcomat felszántó könnycseppeket, majd lágyan megcsókolt.
- Egy lehetőséged van... - vált el tőlem
Tudta hogy nem kell tovább mondania, így is megértettem. Más esetben fel is pofoztam volna, de most...
Én csókoltam meg, amibe bele is mosolygott, és visszacsókolt. Mikor már majdnem továb léptünk a sima csóknál, megállt.
- Nem itt. Mindjárt hazamegyünk és ott... - bólintottam egy aprót
Jongin kilépett a szobából gondolom azért, hogy mindenkit elküldjön, hogy tudjunk menni. Undorodtam magamtól, de csak ezt látszott olyan megoldásnak, ami mindenkinek jó, legalábbis majdnem.
Mosolyogva tért vissza, és ragadott kézen,  meg sem álltunk a kocsijáig. El se akartam hinni, hogy most mire készülök. Életemben nem feszengtem még ennyire mint most. Az akartam, hogy ez az út a végtelenségig tartson, hogy a következő jelenet ne történjen meg, de sajnos nem így lett. Villámgyorsasággal pattant ki Jongin a kocsiból, és nyitotta nekem ki az ajtót. Fellépcsőztük a lakásáig, de egy percre se engedte el a kezem, csak akkor mikor idegesen kotorászott a zsebében a kulccsát keresve. Belehelyezte a kulcsot a zárba, amit aztán elfordított. Utat engedett nekem és beléptem. Miközben vettem le a kabátomat és a cipőmet hallottam, hogy kattan a zár.